Minden olvasó szereplője lehet Háy János házasságon innen és túl című kötetének: én is (olvasóként beleérteni magam minden megcsalásba, félreértésbe, átverésbe, szeretkezésbe). A szerelem a legmélyebb fájdalmak egyike, erre vezetett rá korábban Háy Marlon és Marion története, amelyben a szerelem nagy elbeszélhető történetet igyekszik megírni (létezik-e örök szerelem, és vele a boldogság korunkban?), de a különböző műnemek felhasználásával arra mutat rá, hogy ez a próbálkozás lehetetlen: a nagy szerelem mára elbeszélhetetlenné vált, ezért a művek nem lezártak, hanem továbbírhatóak, bennünk lakoznak. A szerelem palimpszeszt, időszakos jelleggel felbukkan, utat tör magának. A szerelem nem érzelem már, hanem számítás, lehetőség, akarat, cselekedet és lustaság. A személyiség annyira nem fontos a történetekben (Lerombolt? Szétszórt? Elrejtett?), ezért mindig a könnyebb utat kell választani: „Ahogy közeledett a házuk felé, már szerette. Mert ilyen a szerelem, valójában magunkban születik, és kevesebb kell a másikból bele, mint gondolnánk.” Ezen a mondaton hosszas hümmögés, mert rá lehet ismerni saját magányunkra, a szerelem által létrehozott kiszolgáltatottságunkra. A 112. oldalba törölném a könnyem: a nyelv elbírja, a lélek nem. Ez a legfájdalmasabb: minden mondatban és történetben ráismerni saját magunkra.
A szövegek a férfiről és a nőről beszélnek, akik folytonos változásban, különböző szerepekben határozzák meg önmagukat vagy a társadalom őket. De milyen a felbukkanó férfi és nő? A nő egyszerű, legfeljebb családanya, esetleg karrierista, ami jelenleg negatív sztereotípia. A nő könnyen megkapható, megdugható (használjuk a nyelvet: nincs szó szerelmes szeretkezésekről. Sokkal inkább harc néhány jól elkapott pillanatért a partnerrel. Kit érdekel az orgazmus, legyünk csak túl rajta!), elhagyható: „a lakosság átlag morális szintje is (ezt a férfi mondta, hogy morális szint, a nő nem tudott ilyen bonyolult általánosságokkal előhozakodni).”
Utolsó kommentek