Anonima elment a Nőttön-Nő programra, és beszámol:

Az étterem előtt egy óriási, átlátszó műanyag táska pink-ciklámen-rózsaszín-magenta díszitményekkel, mert a szín és a tárgy egyaránt nőies (mármint a sztereotípiák szerint). A táska belsejében pedig tipikusnak mondott női holmik. Világos a koncepció, a művész -
egyetértésben a szervezőkkel - láthatóvá kívánja tenni a női lét egy rejtett szeletét, ezért is nagy kár, hogy csak ilyesmik kaptak helyet a tasóban:

rágógumi, mobil, programfüzet, hajcsat, hajgumi, ceruza, fésű, törött kekszek, tampon, szemfesték, ajakfesték, arcfesték, hajfesték, körömfesték, hormonális fogamzásgátló tabletta, drága cigaretta, másik rágógumi, varrókészlet, gombok, gyűrött jegyzetlap, gyűrött harisnya, gyűrött piros tanga.

A kiírás szerint Szabó Emese: Áttetsző titok – interaktív installációját szemléli, aki szemléli, amit valamiféle női használati tárgy-akcióhoz készített az iparművész. "Az „Áttetsző titok” a táska mélyére kalauzol. Hétköznapi, női használati tárgyak lebegnek az óriás űanyagretikül belsejében." - mondja a szöveg, és ez már önmagában elég, hogy felborzoljanak egy feministát, de tovább is van. "A Nők otthonra lelnek a táska által szimbolizált, beszédes „káoszban”. Jaj. Sztereotípiahegyek.

Bármennyire is nem számít hétköznapinak a Schering cég tablettája vagy a piros tanga a nők nagy részének táskáiban (meg is lepne, ha a nagymamám csatos rediküljében effélék hányódnának), elgondolkoltató néhány jellemző tárgy hiánya, amennyiben valóban egy univerzális retikül belsejét akarta itt szemlélteni a művész. Láthatóan nem akarta vagy nem tudta, hiszen a felvonultatott tárgyak a nőknek csupán egy igen behatárolt, szűk csoportját idézik meg: gyermektelen, városi, középosztálybeli szingli.

Mindenesetre "magunk is hozzájárulhatunk egy-egy emblematikus tárggyal a Titok tartalmához" - ígéri a szöveg, de azt nem árulja el, hogyan. Ennyit az interakcióról. A hiányt pótlandó akcióba lépek tehát, amíg a megnyitó beszédre várok és minden második nőt kifaggatok arról, szerinte mi hiányzik innen, mennyire jellemző, az ő táskájában mi van, ami itt nincs és fordítva. Talán nem meglepő, hogy már a táskák is sokfélék. Van
itt hátizsák, ügyvédtáska, kismamatáska, elegáns bőrretikül, és a tartalmuk is jóval változatosabb, mint amit az installáció föl mert vállalni. Csak néhány példa, amit az estre érkező nők állandóan a táskájukban hordanak, de hiába keresték az őket reprezentálni hivatott kiállítási darab belesejében (csak az első említéseket jegyeztem fel):

zsebkendő, toll, jegyzetfüzet, határidőnapló/filofax, pelenka, laptop, pendrive/USB, telefontöltő, kocsikulcs, gyógyszerek, személyes iratok, pénz, újságok, hitelkártya, egészségügyi betét, kutyariasztó, csavarhúzókészlet, belépőkártya, lakáskulcs, fényképek, elemek, térkép, müzliszelet, alma, könyv, biciklilámpa, dohány és cigarettapapír, ásványvíz, bérlet/jegyek, csoki, kisolló, kabalaállat, ragtapasz, MP3 lejátszó, bevásárlólista, uszodabérlet, fitneszbérlet, elemtöltő, gázspray, telefonregiszter, öngyújtó, könyvtári belépő

and so on.

Ha a művész veszi a fáradtságot, belekukkant valódi hús-vér nők táskájába, és nem csak egy elképzelt cosmogirl tárgyait állítja ki, az összkép nyilván még sokkal de sokkal nagyobb "káoszt" mutatna. Szomorú, de ezzel az installációval is csak a sztereotípiákat sikerült erősíteni. Egyet kivéve, miszerint egy nő jobban ismeri a nőket, mint egy férfi.